A kiállítás vezérelvét a materiális, illetve perszonális értelemben vett traumaforrások vizuális művészeti eszközrendszerekkel történő átdolgozása, performatív megjelenítésének újszerű elemzése adja. Azt vizsgáljuk, hogy az utóbbi két-három évtizedben hogyan változott meg a művész részvétele ezekben a folyamatokban, milyen új megközelítési módok és szempontok merültek fel a különböző művészeti gyakorlatokban. A kiállítást elsősorban platformként értelmezzük, amely nem traumatikus élmények és tragikus események ábrázolására törekvő műveket mutat be, hanem olyan alkotói folyamatokat helyez fókuszba, amelyek a művészetet a feldolgozás egyik lehetséges aktív eszközeként használják.

A kiállítás magyar és angol címének kettőssége azt a komplexitást tükrözi, amely a trauma témájának sajátja. Az „emplotment” kifejezés a narratológiából került át a történettudományba, és arra utal, hogy amikor a történész a számára fontos eseményeket egyfajta narratív szekvenciába rendezi, hogy „elbeszélhesse” az adott történelmi időszakot, akkor ezt a válogatást és elrendezést inkább a történetmesélés narratív szabályai határozzák meg, semmint a történettudomány objektivitásra való törekvése. A diszkrét, elkülönülő eseményeket „cselekményesíteni” kell, hogy elbeszélhető formát öltsenek. A két kifejezés (előhívás és emplotment) a kiállítás szempontjából kiegészítik egymást, a traumafeldolgozás két komplementer mozzanatára vonatkoznak.

A művészet és a trauma összefüggéseinek vizsgálata sok évtizedes múltra tekint vissza, mely a traumakutatás térnyerésével csak erősödött. Az elmúlt két évtizedben azonban számos új módszer, aspektus került előtérbe. A traumakutatás különböző ágazataihoz, illetve a (Magyarországon elsősorban a holokauszthoz kapcsolódó) traumát művészeti szempontból vizsgáló kutatásokhoz jelentős szakirodalom és számtalan megközelítési módszer társul. A fenti okok miatt tudatosan törekedtünk arra, hogy a kiállítás kerülje a traumaforrások tematikus megközelítését, pszichológiai vagy művészetterápiás elbeszélésének elemzését, történelmi összefüggéseinek kibontását, így a holokauszthoz sem nyúlunk vissza. Mivel időben kifejezetten a közelmúltra fókuszálunk, a kiállítás elsősorban a művészeti gyakorlatok révén körvonalazódó állásfoglalások súlyát és szerepét emeli ki.

A kiállítás a trauma fogalmát átjárhatóvá teszi a rétegek közötti értelmezésben és intenzitások mértékében, hogy helyet kapjanak sokszor kevéssé látható, de mélyen gyökerező kérdések is. Ily módon néhány kevésbé magától értetődő traumaforrást is beemeltünk a kiállításba, a trauma hétköznapi aspektusait hangsúlyozva.

Emellett említést kell tennünk az „empatikus látásmód” bevezetéséről: a diszkurzust korábban uraló – elsősorban az avantgárd művészeti modellre épülő – elképzelés, amely a traumát és annak ábrázolását helyezte középpontba, az utóbbi időkben háttérbe szorult. Jill Bennett művészeti teoretikus 2005-ös kötetében világított rá egy akkor már erősen kitapintható, azóta pedig egyértelműen kiforrott gondolatra, mégpedig a „relációs aspektus” szerepére. A kiállítás fókuszát erre kívánjuk helyezni. Jill Bennettre utalva, a relációs (kapcsolatra épülő) aspektus felülkerekedett a reprezentációs jellegen, és új elkötelezettséget hozott létre a traumaforrások individuális és társadalmi szinten zajló feldolgozása iránt. Ez a fajta „empatikus látásmód” lehetővé teszi, hogy a művészet ne tolmácsolja vagy ismételje a traumatikus eseményt, hanem empatikus tanúságtétellel szolgáljon, egyszerre érzelmi és intellektuális szálak kombinációját mozgatva.

A kiállítás öt művészeti alapállást jelenít meg, ám nem törekszik a lehetséges művészi pozíciók teljes körű lefedésére, egy újabb zárt diszkurzus létrehozására. Saját kurátori megközelítésünk szempontjából emeltük ki a releváns közös nevezőket, metszéspontokat, alkalmazkodva a művészi megnyilvánulások révén kirajzolódó pozíciókhoz: feltáró, katalizátor, erőforrás, reparatív, performatív. Az egyes műveknél tovább árnyalt alapállások is alátámasztják a kiállítás azon célját, hogy egy olyan lehetséges értelmezési keretet adjon, amely által mélyebben el tudunk merülni az aktuálisan társadalmi szinten is megrendítően ható folyamatok megértésében, illetve az alkotókat mozgató alapállások vizsgálatában.

A közép- és kelet-európai régióra vonatkoztatva, illetve a hazai közegre való tekintettel e vizsgálatok új megvilágításba helyezhetik nemcsak a közelmúltat, hanem szabad teret engednek egészen távoli, lezártnak tűnő diszkurzusok értelmezésének, történelmileg egymásra rakódott, összetorlódott, elnyomott perspektívák kibontásának. A képzőművészeti szcénán belül a mikrotörténelmi perspektíva, a művész esetleges személyes érintettsége, élménye vagy közvetlen elköteleződése bizonyos traumaforrások kapcsán újszerű narratívákat és azok feldolgozási módjainak változatos formáit indította el. Ez utóbbiak előtérbe kerülése hozzájárult a jogosult/felhatalmazott narratívák átírásához, a digitális technológia révén pedig nagyon rövid idő alatt korábban feltáratlan kapcsolódási pontok és összefüggések bontakoztak ki, ezzel is felborítva az addig megszokott kutatási módszereket, egyenesen „rövidzárlatot” teremtve a tudományos hierarchián belül.

A kiállítás nem egy lezártnak értelmezett keretet kíván megteremteni, hanem szeretné platformjellegét kihasználni annak érdekében, hogy a narratív cselekményszövés tovább alakulhasson, bevonhassa a nézőt a folyamatba és kitekintést biztosítson a megfogalmazott felvetésekhez – ezt segíti elő a kapcsolódó, az Előhívás ideje alatt folyamatosan bővülő microsite is.

FEIGL Fruzsina, KÁLMÁN Borbála, TIMÁR Katalin